Nagy kérdés: megőríz-e a fénykép bennünket legalább egy időre? Tandori Dezső úgy gondolta, ha lefényképezkedünk, mindörökre megleszünk. Bencze Attila portréműsora, amelyet hétről-hétre a Tandori-idézet vezet be, jó időre emlékezetünkbe vésődik. Mint az igazán izgalmas albumban, az ember már lapozna, kutakodna tovább, várná az újabb felvételeket, illetve a feltételes mód itt nem is pontos. Hiszen tényleg a Hálózat egyik legizgalmasabb, legnézettebb műsora ez.

Nem olcsó siker. A Bencze showban ugyanis még soha nem vetkőzött le senki, nem jártak ott a BB ház lakói, nem fulladt botrányba egyetlen beszélgetés sem, és ha el is hangzott olykor egy-egy vaskosabb tréfa, az mindig bőven a jó ízlés határán belül maradt. A műsort Attila különös egyénisége tartja össze; hogy a fényképeskönyv példájánál maradjunk: a néző mindig azzal a jó érzéssel csukja be a kötetet, hogy bár sokféle arcot látott, mégis egy család ez, egy közösség. Hogy miféle emberekből áll? Szemtelenekből és pimaszokból, felhőtlenül vidámakból és olykor nagyon is elgondolkodtatóakból, komolyakból.

Voltaképpen valamennyien közöttünk élő emberek, akik még nem távolodtak el annyira a közegüktől, mint egynémely bankárok és politikusok. Még nem testőrök vigyáznak rájuk, még kezet foghatunk velük, még szóba állnak, beszédbe elegyednek egy nagyon is közülünk való emberrel. A mi emberünkkel. Bencze Attilával.

Az "...és most lefényképezkedünk" társakat kínál, és összeköt velünk. Ahogy a fentiekből is kiviláglik talán, nehezen megfogható, hogy mi a közös jellemzőjük. Mégis mindegyikükben él valami belőlünk. Szeretjük ezt a műsort. Lehet, hogy magunkat csodáljuk benne?

Sz. Koncz István

Elfogult ajánlás

Valamikor a tűnt idők ködében történt, hogy megjelent az életemben egy fiatalember, akit a kisvárosban, ahol akkoriban élt, mindenki ismert. A helyszín Szigetvár - abban az időben ezen a fiatalemberen keresztül lehetett eljutni Demjén Ferenchez. A pasas nem nagyon érdekelt - bevallunk ilyet? Valami cipőkészítő kátéeszben dolgozott, nem mint modell, hanem mint ügynök. Kezdetben inkább terhes volt, ahogy ott zizegett az Oroszlán Étterem mocskos abrosza fölé hajolva. Sohasem hittem abban, hogy egy interjú sok jelenlévőt igényel.

Tapasztalataim szerint a jó beszélgetés sokkal inkább egy-két embernek szóló vallomás, semmint kisebb közönséget célzó előadás. De nem, a fickó leült velünk, a maga impulzív egyéniségével, és néha még szemtelenül közbe is kotyogott. Hol helyettem tett föl kérdéseket, hol Rózsi mondatait pontosította. Isten a megmondhatója, miért, de valahogyan mégsem lehetett haragudni rá. Bosszantó beismerni, de végül is hasznomra vált.

Kívül a kerékvágáson - ez lett a Demjén-interjú címe, néhány nap múlva meg is jelent a Népszabadságban. A cikket elolvasta Vitray Tamás, és kért: szerveznék meg egy találkozót az énekessel az akkor futó műsora, a Töltsön velem egy órát számára. Megint föl kellett tehát keresnem szigetvári emberünket, aki jó összekötő tiszthez méltóan segített is. Megírtam a szinopszist, elküldtem Tamásnak, jött a stáb, lezajlott a forgatás. Persze, a helyi mitugrász folyton ott lihegett a nyakunkban, együtt kocsiztunk ki Rebecca és Rózsi tanyájára, sose gondoltam volna, hogy egyszer, közel tíz év múlva ugyanúgy ülünk majd együtt, hármasban, csakhogy a kis örökmozgó pali lesz addigra a riporter, és éppen Vitrayt faggatja műhelytitkairól.

Illenék emlékeznem, de nem nagyon tudom, hogy fajult ez a munkakapcsolat barátsággá. Kérésére vezettem műsort, vágtunk náluk disznót, na, az emlékezetes volt, mert a böllér hamar berúgott, és javarészt mi ketten csináltunk mindent. Jártunk egy társaságba is évekig, sosem tudtam eldönteni, hogy jó viszonyunkat az ő érdekei éltetik-e, vagy az én kíváncsiságom. Valamikor még egy rádióműsoron is gondolkodtunk együtt, most már felelősség nélkül állíthatom, mert örökre hall(gat)hatatlan maradt: nagy kár, hogy soha nem valósult meg.

Ott voltam a pécsi klinikán, amikor megmondták neki, hogy agydaganata van. December közepe volt, azt hiszem. Az azt követő szilvesztert együtt töltöttük, az egyik lábát addigra már nem tudta mozgatni, lakkcipő volt rajta, máig előttem van, ahogy próbálja húzni maga után. Majd a szívem szakadt meg. De a műtétet követően alig öt nappal már tévéinterjút adott, és azzal hencegett, hogy ha nehezen is, de agyat mutatott ki nála a részletes fejvizsgálat.

Egyszer aztán kitalálta magának a tévéműsorát, korrekt volt, néha meghívott engem is bele, itt már nem lehetett szó az ő érdekeiről, nincs néző széles e hazában, aki egy magamfajta, névtelen senkire lenne kíváncsi.

Hogy milyen pasas ez? Inkább azt tudnám leírni, hogy milyen nem. Nem írják meg a bulvárlapok, hogy új barátnője akadt, igaz, ki is nőtt már abból a korból, hogy hűtlenkedjék. Nem szaladgál fontoskodva, mint megannyi magamutogató sztár, bár igaz: nem különösebb látvány amúgy is kopaszodó, leborotvált fejével. Nem haldoklik az ájulattól, ha fontos embereket kérdez, de hát olyan kevés akad közöttük, aki tényleg minden tiszteletet megérdemel. Nem akar másnak látszani, mint aki, pedig jellegzetes, kissé talán szigorú arca sokkal több érzelmet takar, mint sejteni engedi. Nem kérdez, ami nagyon jó, hanem beszélget, és ettől hiteles.

Hogy milyen pasas ez? Furcsa ilyet mondani, de elhihetik nekem: mindig lehet rá számítani. Megbízható, és ennél nagyobb bókot ebben a huzatminiszter-csócsált világban nehéz mondani. Most meg itt ez az Internet-oldal. Folyton kifundál valami újat. Nem csodálkoznék, ha egyszer még lemezt is adna ki. Énekelni ugyan egyáltalán nem tud, de legalább nem lógna ki a sorból. Csak talán a combjai már nem mutatnának olyan jól a diszkók play-back színpadain.

Ja, a nevét még nem mondtam, de szerintem nélkülem is tudják. Szeretettel ajánlom szeretetükbe a barátomat, Bencze Attilát.

Sz. Koncz István