Nagy kérdés: megőríz-e a fénykép bennünket legalább egy időre? Tandori Dezső úgy gondolta, ha lefényképezkedünk, mindörökre megleszünk. Bencze Attila portréműsora, amelyet hétről-hétre a Tandori-idézet vezet be, jó időre emlékezetünkbe vésődik. Mint az igazán izgalmas albumban, az ember már lapozna, kutakodna tovább, várná az újabb felvételeket, illetve a feltételes mód itt nem is pontos. Hiszen tényleg a Hálózat egyik legizgalmasabb, legnézettebb műsora ez.
Nem olcsó siker. A Bencze showban ugyanis még soha nem vetkőzött le senki, nem jártak ott a BB ház lakói, nem fulladt botrányba egyetlen beszélgetés sem, és ha el is hangzott olykor egy-egy vaskosabb tréfa, az mindig bőven a jó ízlés határán belül maradt. A műsort Attila különös egyénisége tartja össze; hogy a fényképeskönyv példájánál maradjunk: a néző mindig azzal a jó érzéssel csukja be a kötetet, hogy bár sokféle arcot látott, mégis egy család ez, egy közösség. Hogy miféle emberekből áll? Szemtelenekből és pimaszokból, felhőtlenül vidámakból és olykor nagyon is elgondolkodtatóakból, komolyakból.
Voltaképpen valamennyien közöttünk élő emberek, akik még nem távolodtak el annyira a közegüktől, mint egynémely bankárok és politikusok. Még nem testőrök vigyáznak rájuk, még kezet foghatunk velük, még szóba állnak, beszédbe elegyednek egy nagyon is közülünk való emberrel. A mi emberünkkel. Bencze Attilával.
Az "...és most lefényképezkedünk" társakat kínál, és összeköt velünk. Ahogy a fentiekből is kiviláglik talán, nehezen megfogható, hogy mi a közös jellemzőjük. Mégis mindegyikükben él valami belőlünk. Szeretjük ezt a műsort. Lehet, hogy magunkat csodáljuk benne?
Sz. Koncz István
